Férjezett hölgy - protekcióval

Bizonyítandó a tézist, miszerint az elmúlás veszélye nem fenyegeti a késlekedést elszenvedő eseményeket, tegnap végre sikerült szerét ejtenem a Csókos asszony című operettnek az októberi bemutató-dömping okán elhalasztott megtekintését.

Látszólag biztosra mentek az előadás színpadra állítói, hiszen elővettek az archívumból egy régen volt sikerdarabot és két olyan hozzávalóval fűszerezve tálalták nekünk, amelyeket a tuti siker receptkönyve kiemelten kezel. Gondolok itt a plebsz soraiból figyelemre méltó artista kvalitásaikkal kitűnő gyerekek szerepeltetésére, majd később az egyetlen poén kedvéért színpadra kényszerített kiskutyára. A fiatal tehetségek produkciójában nem is volt semmi hiba,a virslire már régen nem éhező eb keresztülvonszolása a színpadon azonban már némiképp megosztotta a publikumot. Volt néhány vérmesebb állatvédő, aki bősz jegyzetelgetésbe kezdett, néhány empatikus sóhajtást is hallottam, de a többség elfogadó volt az önmagában jópofa ötlet kétséges kivitelezésével szemben. Nem csak ennek köszönhetően a darab vélhetően a terveknek megfelelően biztos siker is lesz, amely még hosszú távon telt házat biztosít a művészek és a gazdasági vezetők közös örömére.

És mégis. Nekem valami hiányzott. Katartikus élményt nem vártam - azt kívül érzem a műfaj határain - de egy kicsit nagyobb lehetett volna a fergeteg, hogy legyen esélye magával ragadni. Persze joggal mondhatjuk, hogy nem egy harmincas hetero férfi – aki ráadásul nem kimondottan operetteken szocializálódott - reprezentálja leginkább az előadás célcsoportját. Ugyanakkor a műfaj tovább éléséhez a hozzám hasonszőrű, eredendően minden zenei ágazat felé nyitott műkedvelők elérése is fontos lenne. És hogy ez nem lehetetlen feladat, arra az Alföldi Róbert rendezte Csárdáskirálynő volt a bizonyíték. Az is lehet persze, hogy éppen az említett nyári, szegedi élmény tette oly magasra a mércét amelyet egy borongós novemberi kőszínházi estének nem lehetett esélye megugrani. De ne legyünk igazságtalanul szigorúak, összességében azért nem volt rossz kísérlet.

Még el sem kezdődött az előadás, én már elbizonytalanodtam a színpadképet két szélről határoló poszterek láttán. Ezek vélhetően azt a célt szolgálták, hogy segítsenek térben koordinálni a - "Jozef-stadt" hangulatát egyébiránt nagyon jól visszaadó - díszletet. A posztereken egy-egy hidat láthattunk, nevezetesen (a tévedés kockázatával) én a Szabadság és a Lánchídat véltem felismerni. A képeken a hidak hátterében a pesti Dunapart házai látszottak. Erre abból lehetett következtetni, hogy csupán házakat láttunk, domboknak, budai hegyeknek nyoma sem volt. Tehát a nézők perspektívájából a Józsefvárossal szemben álltunk a Duna másik partján,innen nézhettünk a hidakra. Ez esetben viszont a Szabadság hídnak kellett volna jobbra esnie és Lánchídnak balra. Ha így lett volna, nyilván nem fejtegetem íly sokáig ezt a vélt vagy valós anomáliát.

A díszletek, mint arra utaltam, alapvetően tetszettek. A Józsefvárosi szín egy kicsit jobban, a Bajza utcai palota egy kicsit kevésbé. Talán ebben szerepet játszik az is, hogy a polgári ízlésvilág közelebb áll a lelkemhez a barokkos túlzásoknál. Mindenesetre ha tényleg hasonlóan nézett ki az a kis palota, akkor direkte kiszúrás volt azt a boldog végkifejletében a fiataloknak ajándékozni :D A 21. század (piro)technikai elemeinek felhasználása egyes helyeken kimondottan bírt hozzáadott értékkel, máskor kicsit öncélúan feleslegesnek éreztem őket. De lehet, hogy ezzel a véleményemmel is kisebbségben maradnék, a visszacsatolások arra utaltak a nézők nagyobb százaléka úgy vélekedett, minél több a mozsár-ágyú, a darab annál nagyobb durranás.

Már az első felvonásban voltak erre utaló jelek, de a második felvonásban vált teljesen nyilvánvalóvá, hogy minden ellenkező híreszteléssel szemben a darab főszereplője Oszvald Marika. Bármelyik egészségközpont (sznobok kedvéért: wellness center, vagy amerikás tömörséggel egyszerűen WC), vitamin tabletta vagy reuma ellenes csodaszer örök potenciális reklámfigurája ezúttal is hozta a formáját és ékes bizonyítékát adta annak, hogy az operettet Neki teremtették. Bármely más műfajban bántó ripacskodásnak tűnt volna játéka, itt azonban még azok is csak nagy nehézségek árán tudták visszafogni magukat a produkciója élvezetétől, akik erre már előre szent fogadalmat tettek. Akár így, akár úgy, én teljesen jogosnak éreztem a többször is az Ő jutalmazására felhangzó vastapsot. Hasonló taps fogadta Huszti Pétert is már megjelenése okán. Ebben a tapsban egy nagy színész gazdag és remélhetőleg még a továbbiakban is sok kincset rejtegető pályafutása iránti tisztelet és hála fogalmazódott meg. Azzal együtt, hogy erre a megelőlegezett bizalomra ezen az estén is rászolgált Huszti Péter én úgy vélem, nem ez az a szerep, amit a színész-lexikonok az elsők között fognak említeni teljesen jogos méltatása során. Hangsúlyozom, nem azért, mintha nem csinálta volna jól,  egyszerűen ebben a szerepben nem volt több. Pontosabban a legtöbb, ami volt benne, az Huszti Péter maga.

Ha valaki ezidáig bizonytalan lett volna abban a kérdésben, mit is jelent a „naíva” fogalma, akkor azt Geszthy Veronika szerintem nagyszerűen definiálja számára. Sem az Ő, sem a hős(?)szerelmes(?) Kátai István alakítása sem sok kívánni valót hagyott maga után. Szépen énekeltek és jól hozták a figurát. Kis szerencsétlenségükre nekem úgy tűnik, az operettekben az igazán hálás szerepek nem a címlap első soraiban kerülnek feltüntetésre. Igazán maradandót alkotni Kubanek vagy Ibolya, Rica-Maca és Hunyadiné szerepében lehet. Ezt a lehetőséget tegnap Peller Anna, Faragó András és Csonka András egyaránt maximálisan kihasználta. Ha valakinek ajánlom a darabot, akkor azt az Ő nevük felemlegetésével fogom megtenni. Nem megfeledkezve Jantyik Csaba elegánsan útálatos főkomornyikjáról sem.

Elsősorban persze azoknak fogom ajánlani, akik szeretik az operettet de nem látták még ezt a darabot. Így nem kell az összehasonlítás próbáját kiállnia hajdan volt elhíresült előadásokkal és nem kell azt a funkciót sem betöltenie, hogy valami egészen új, ugyanakkor látens módon vágyott színt hozzon az új műfaj a befogadó életébe. Ezekre ugyanis nem érzem hivatottnak ezt az előadást, még ha egy kedves hangulatú, limonádé könnyedségű, szórakoztató est reményét magában is foglalja.

Lobo

[2006.11.09.]